2015. december 29.
Vörösmarty Mihály:
drámai költemény szünet nélkül

Csongor és Tünde

Vörösmarty Mihály:
drámai költemény szünet nélkül
 
 
Csongor   SÁRKÖZI JÓZSEF
Tünde   TOMPOS KÁTYA
Ilma   MÓZES ANITA
Balga   FEJSZÉS ATTILA
Mirigy, Éj   GYÖNGYÖSSY KATALIN
Tudós, Kurrah   MASZLAY ISTVÁN
Fejedelem, Duzzog   TÖRÖK ANDRÁS
Kalmár, Berreh   PINGICZER CSABA
Ledér   BÁTYAI ÉVA
Égi hang   PÁPAI ERIKA
     
Jelmez   RÁTKAI ERZSÉBET
Szcenika   MÉHES TIBOR
Súgó   FENESI OTTILIA
Ügyelő   PÁSZTOR GÁBOR
Rendezőasszisztens   KSZEL ATTILA
     
Rendező   SZIGETHY GÁBOR

Bemutató:2010. október 09.19.00 óra KISFALUDY TEREM
Az előadás várható időtartama: 105 perc.

A Csongor és Tünde rejtély, amelyet lassan kétszáz éve próbálnak írók, irodalomtörténészek, színházművészek, esztéták, filozófusok megfejteni. Mese? Szerelmi románc? Színdarab? Filozófiai traktátus? Drámai költemény az emberi életútról? Csongor férfi: kincse nincs, hatalomra nem vágyik, a tudásról azt gondolja, valójában senki nem tudja, mennyit ér és mire jó. De küzd, harcol, verekszik: keresi a boldogságot. S boldog, amikor embert próbáló kalandok után megtalálja asszonyát, Tündét, s földi létükben, égi szerelemben örökre összeforrnak. Vörösmarty Mihály műve mese, szerelmi románc, színdarab, filozófiai traktátus: drámai költemény a szeretetben kiteljesedő emberi életútról.

A rendező ajánlása:

Életünk íve: nekirugaszkodás, emelkedés, egyre magasabbra és magasabbra, aztán lebegés fent, néha nagyon közel az éghez, egy pillanatig úgy érezzük: most tenyerében tart az Isten, zuhanunk, emelkedünk, újra le és újra föl, de már lassan távolodik az ég, egyre gyorsabban ereszkedünk, s ha okosak vagyunk, ha szerencsénk van, ha röpülés közben gondol valaki ránk, akkor puhán, ütközés nélkül, megbékélve érkezünk vissza a földre. Utunk fölfelé lassabb, hosszabb, lefelé rövidebb, gyorsabb. Fölfelé nehezebb, lefelé fájdalmasabb. A röpülés: küzdelem. Ott fent egy pillanatra, s lent – reméljük: örökre – béke. A röpülés íve: életünk kalandja. Hármas út és varázskör: élet-út, nap és éj, karjait az ég felé emelő, reménykedő ember. Az emberiség halhatatlan. Csongor ember: halandó. Állt a varázskörben, föllépett a hármas útra: röpülni, élni akart. Élt: röpült – és most, boldog-boldogtalan utazása végén visszaérkezett a földre. Karjában szerelme, Tünde, szívében szeretet, talán csak álmodja: fényárban ragyog körülötte az éjszaka. De boldogan emlékezhet mindarra, amit röpülés, (égig emelkedés, földre visszahullás) közben – emberi életében – átélt. Mindenre, ami megtörtént vele. Mindenre, amit kapott a többiektől. Mindenre, amit adott a többieknek. Mindenre, ami szerelem és szeretet volt az életében. Talán még ébren van, talán már álmodik. De röpült.

Szigethy Gábor

Galéria