„Hittem is, nem is, amikor Kiss János, a Magyar Művészeti Akadémia győri alelnöke megígérte, hogy az Aase-díj, a Gobbi Hilda életműdíj és a győri Szent László-díj mellé még esélyem lesz egy akadémiai elismerésre. Hanem amikor november 20-án a színház autójával Budapestre kellett indulnom, már tudtam, hogy egy Kossuth-díjas balett művésznek – akinek ott lehettem első győri fellépéseinél – érdemes hinni, de ezzel együtt féltem: ugyan ki ismeri Bende Ildikót a művészeti akadémia klubjában, mit kereshet ez az öreg színésznő abban az intim, hangulatos teremben? Ráadásul János megbetegedett, azt sem tudtam, ki olvassa fel a laudációmat - e megfogalmazásról csak annyit, hogy nem sokkal a meghívásom előtt azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák…

Hanem a helyiségbe belépve elszállt minden aggodalmam. Azonnal találkoztam számos győri darab jelmeztervezőjével, Tordai Hajnallal, és két színésznő kolleginával, Kubik Annával és Császár Angélával. Utóbbival 1968-ban együtt szerepeltünk Kecskeméten, és a körülmények alakulása folytán kézenfekvő volt, hogy ő olvassa fel a méltatásomat. Sok szépet hallottam magamról, majd átvehettem az oklevelet, amely a magyar színházművészetben kifejtett több évtizedes kiemelkedő művészi tevékenységem elismerését jutalmazza. Jó volt hallani, jó   érzéssel töltött el, hogy férjemről, Laciról, a színház egykori művészeti vezetőjéről sem feledkeztek meg. Már a kezemben tartottam az oklevelet, de még mindig csak a meglepetés szóval fejezhettem ki az érzéseimet. Eszembe sem jutott volna nem is olyan régen, hogy a nem diplomás, nem fiatal Bende Ildikó elismerést kap a Magyar Művészeti Akadémiától. Többen is kaptunk, hasonló korosztályt képviseltek a társak is, nekem is illett megszólalnom.

Pályám egyes részleteinek képei futottak át rajtam. Például amikor 1979-ben Jánosék megérkeztek és megalakult a Győri Balett, eleinte mi istápoltuk őket, aztán megszerettük azt a művészetet, amelyet korábban csak hallomásból ismertünk. Eltelt azóta is negyvenöt év, megöregedtünk, mégis hasonlót éltem át a közelmúltban, amikor a fiatal kaposvári színinövendékek kapcsolódtak be a győri színház munkájába. Aztán arról beszéltem, ami az eszembe jutott: a kecskeméti kezdetről, ahol Radó Vilmos igazgató felesége, a kötése és a szemüvege alól felnéző karakterszínész, Mojzes Mária tette helyére a pályámat azt tanítva, hogy ha hosszú életű akarok lenni, nem szabad elégedetlenkedni, meg kell becsülni a kicsi és még kisebb szerepeket is. Hiába dolgoztam az eltelt évtizedekben korszakos, kiváló művészekkel, a közönség hajlamos elfelejteni őket, ezért is fontosak számomra a sok éve elhangzott intelmek. Az akadémiai ünnepség végén még várt bennünket egy megható meglepetés, a vezetőjük hetvenhetedik születésnapjának köszöntésére megjelent egy munkatárs, kezében egy tortával: egymás kezét megfogva énekeltük el a Kodály Zoltán által gyűjtött csodás népdalt, a Serkenj fel, kegyes nép kezdetűt…

^{Fotó: Mekli Zoltán}

Az egész esemény alatt valahogy nem akarózott az egész pályámat magamban összegezni. Egész egyszerűen azért, mert még nem érkezett el a befejezése. Játszom a Tom Sawyer kalandjaiban, A padlásban, az EternalGames/A Végtelen játékaiban, és ezekhez, mint hab a tortán érkezett a Hárman a padon. Azon töprengtem, hogy volt-e az elmúlt ötven esztendőben olyan győri színi direktor, aki az én kedvemért csinált volna valamit? Mert a mostani, Bakos-Kiss Gábor a Hárman a padon színre vitelének ötletével, megrendezésével jutalomjátékot teremtett hármunknak, nekem nevezetesen Ambra alakjának megformálásával. Emlékszem, igazgatónk A végítélet napja próbáin nem egyszer megjelent, beült a nézőtérre, személyesen követte figyelemmel a folyamatot, becsülte a csapat erőfeszítéseit. És ennek tiszta szívemből örültem, mint annak is, amikor az eredeti tervtől eltérően kivett az Oliver! egyébként sikeres musicalből, mert az ugyancsak komoly teljesítményt megkövetelő, az ő főszereplésével bemutatott Apor-darab, a Mindenkinek mindene előadását velem képzelte el.

Nyolcvanegy éves vagyok, de az elmúlt két évben játszhattam, jó dolgok történtek velem a színészi munkában, hozzá az akadémiai oklevéllel most lett kerek az ötven éve tartó győri pályám. A napokban Zakariás Zalán művészeti rendező szólt, hogy a Hajdu Tibor főszereplésével készülő III. Richárd jeleneteit filmbejátszásokkal erősítik, és a felvételek során rám is számítanak. Kell ennél jobb hír egy országos elismerés után?”

Bende Ildikó történetét lejegyezte: Mohay Gábor