A szereplőket, színészeket produkciójukért ismerik a nézők, a munkáltató elismerése mellett a legnagyobb jutalom számukra a közönség tapsa. Más a helyzet azokkal, akik a háttérben végzik nélkülözhetetlen munkájukat azért, hogy az előadások megérdemelt sikerrel záruljanak. Közéjük tartozik a világosító Fördős Sándor, akinek lényegében huszonhét esztendei fáradozását jutalmazta a színház a társulati évadzárón, az örökös tagság odaítélésével.
Fotó: Mekli Zoltán
Gondolom, gyermekkorában nem erről a hivatásról álmodott. Mi volt az előzménye a színházi munkavállalásnak?
Szinte véletlenül, hirdetés útján kerültem a Győri Nemzeti Színház kötelékébe. Dolgoztam a volt Házgyárban tekercselőként, magán vállalkozónál is alkalmaztak, de a család megélhetése szükségessé tette, hogy tizenkét évig egy burgenlandi szőlős gazdánál a Fertő-menti Illmitzben vállaljak pluszmunkát. Hogy mit ne mondjak, nem is volt egyszerű a nyugdíjam kiszámoltatása, mert idén februárban, a hatvanötödik életévem betöltésével ez is bekövetkezett. De ez nem változtat a színházi aktivitásomon, ameddig szükség van rám, és ameddig az egészségem engedi, addig dolgozni fogok.
Milyen volt a kezdet a színházművészet világában?
Jelentkeztem 1998-ban a hirdetésre, Kiricsi János műszaki igazgató meghallgatott, és fel is vett. Három évig a Nemzeti kamaraszínházában, a volt Bartók Béla Művelődési Központban végeztem világosítói munkákat, továbbá dolgoztam a régi Padlásszínházban. Ha pedig kellett, besegítettem a nagyszínházi daraboknál is, az első, a Hello, Dolly! örökké emlékezetes marad Szulák Andreával.
Azóta elszaladt negyed évszázad. Fördős Sándornak miről nevezetes?
Sose terveztem nagyon előre, azt hittem, egy-két évet eltöltök a színházban, aztán szépen visszaballagok a villanyszerelő-tekercselő szakmámba. De ahogy telt-múlt az idő, úgy fogott meg egyre erősebben a színház mással össze nem hasonlítható világa. Többször határoztam el, hogy na, ezt a darabot most még végig viszem, aztán búcsút intek a különleges épületnek. Igen ám, de jött a következő darab, és vele a következő kihívás…
Melyek jelentettek ezek közül a munka mellett feledhetetlen élményt?
Minden igazgatónál volt kedvenc darabom. Korcsmáros Györgynél a Nyomorultak, Nagy Viktornál az Isten pénze, Forgács Péternél az Elisabeth, most pedig Bakos-Kiss Gábornál az Evita. De nagyon bízom benne, hogy a most készülő Rudolf című musical ez utóbbit is felülmúlja…
Mit tekint a világosítói munka lényegének?
Alkotásnak tartom. A fővilágosító irányít, én csepp vagyok a tengerben. Korábban az előadások látványosabb, színpadi része tartozott hozzám, most immár tizenhét éve csinálom az úgynevezett fejgépezést. Lényege a megfelelő jelenetek, szereplők adott pillanatban kiemelése. Örülök annak, hogy ezzel lesz kerek az előadás, hozzá tudok tenni valamit a sikeréhez, a nézők élményéhez. Mégpedig úgy, hogy magam soha nem vágytam abba a bizonyos reflektorfénybe!
Ha jól emlékszem, tavaly már kapott egy elismerést…
Igen, egy éve az úgynevezett Kulissza-díjat kaptam meg, amelyben mindig háttérmunkást részesítenek. Pontosan ezért nem gondoltam volna, hogy az idén az örökös tagság címet igazoló diplomát vehetem át. Persze, büszke vagyok rá. És nemcsak én, a családom, a két unokám is.