Az égboltra egy különös járvány sötét fellegként húzódik. Sűrű, baljós homály ereszkedik alá, mintha maga az ég is visszatartaná lélegzetét. Ezzel egy időben egy furcsa idegen jelenik meg az emberek között – nem evilági lény, akinek jelenléte egyszerre ébreszt vigasságot és rettegést, érzékiséget és undort, életet és halált.
Az idegen, mintha magából az éjszakából született volna, nem pusztán vérre szomjazik, hanem az emberi létezés minden apró rezdülésére. Árnyképe hosszúra nyúlik a falakon, jelenléte kérdéseket vet fel arról, mit jelent embernek lenni, élni, s mit jelent a végesség tudatával együtt létezni.
A sötétség mélyén, a keresés hajtja. Egy érzés után kutat, amelyet öröklétén át sem tudott elfelejteni. Egy ősi, eltemetett szerelem emlékét hordozza magában, egy vágyódást, amely a testnél mélyebbre hatol. Egy fiatal lányban ismeri fel újra azt, akit elveszített, akinek arcában és mozdulataiban visszacseng a múlt egy másik ideje, egy másik élet lenyomata. Szerelmük nem evilági – inkább sorsszerű, végzetes, mint egy álom, ami újra és újra visszatér, hogy befejezze önmagát.
Bram Stoker gótikus horror története szolgáltatja az alapot, s a tánc nyelvén, meghökkentő látvánnyal, sajátos szűrőn keresztül idézi meg az élni vágyó halott, Nosferatu ikonikus alakját.
Nosferatu alakja nem a vég, hanem a kapu. Egy lehetőség arra, hogy átlássunk Önmagunkon. Hogy újra rákérdezzünk arra, amit oly régóta kerülünk:
Miért félünk annyira a haláltól, hogy közben elfelejtünk élni?
“Mors porta vitae est.”
(A halál az élet kapuja.)
Tervezett bemutató: 2025. november
