Lépcsőről lépcsőre lépett fel a színpadra. Még ötéves sem volt, amikor szülei elkezdtek a győri teátrum színfalai mögött dolgozni. Így iskola után nem hazament, inkább a színházban élt a társulattal, és megnézett minden darabot. Tordy Géza jegyezte meg édesanyjának, hogy ez a gyerek annyit van a színházban, hogy mire felnő, vagy megutálja, vagy élni sem tud majd nélküle. Az úgynevezett stúdiós foglalkozásokon az első naptól részt vett, pedig nem voltak színészi ambíciói.

„A Stúdió vezetője, Kszel Attila sem színészeket akart gyártani. Pont abban a korban voltunk, amikor kezd kialakulni a személyiség, ő ehhez próbált hozzátenni. Talán hat éve stúdióztam már, amikor megkaptam az első statisztaszerepeimet, aztán kisebb, pár mondatos karaktereket alakítottam. Egy napon Korcsmáros György, az akkori igazgató behívott az irodájába. Szó szerint idézem: „Megköszönve a sokéves fáradozásodat, felveszlek színésznek. Mit szólsz hozzá?” Erre csak annyit tudtam mondani, hogy köszönöm, és kimenekültem az irodából, annyira sokkolt” – meséli Csaba. Ennek már tíz éve, de még ma is, ha megkérdezik, mi a foglalkozása, zavarba jön, pedig büszke arra, hogy színész lehet. Ám még nem elégedett, sokat kell tanulnia, hangsúlyozza. Pedig a Győrben játszott darabok egyik legnépszerűbb szerepe az övé, Sátánt alakítja a Portugálban.Eredetileg Kelemen Zoltán játszotta, de ő elszerződött egy másik színházhoz.

 „Forgács Péter hívott fel, hogy vegyem át a szerepet. Már akkor legendás hírű volt az előadás, ezért először el sem akartam hinni. Bejöttem a titkárságra megkérdezni, hogy biztos engem akartak-e felhívni?” – emlékszik vissza. Leginkább az előadás tempójától félt, ugyanis, mint mondja, ha egy ideje fut a darab, akkor „beül egy tempó”, ami ha kicsit is felborul, akkor változik az előadás. Ezért otthon DVD-n nézte a Portugált, és próbálta milliméterre pontosan leutánozni az előző színészt.

 „Az első előadás előtti héten rémálmaim voltak: bent vagyok a színpadon, de nem tudom, mit kell csinálni. Megviselt az az időszak, de hála Istennek jól sikerült a karakter átvétele.” Az évek során persze sokat változott ez a „huncut szerep”, meséli.

 „Ha az alkoholista Sátán megmozdítja a mutatóujját, már mindenki nevet, ezért nagyon kell koncentrálnom, hogy ne lopjam el másoktól a figyelmet. Ha a színpad másik oldalán egy intimebb, csendesebb jelenet megy, még a lélegzetemet is próbálom visszafogni, nehogy bármit belekeverjek, nagyon sokat lehetne komiszkodni ezzel a figurával.”Egyébként szöveget csak ritkán tanul, a próbák alatt ég agyába a szerep. A karakter hangulatát, világát próbálja megteremteni. A Pletyka előtt – melyben rendőrt alakított – például azon kapta magát, hogy esténként rendőrös filmeket néz.

 „Még a Stúdióban tanultam, hogy ha bemegyek a színpadra, tudnom kell, hogy honnan jöttem. Olyan nincs, hogy a színész feláll a büfében, bemegy az oldalszínpadra, majd belép a közönség elé, és onnantól van csak szerepben. Nem, az ember agyában ott kell lennie annak, hogy ki ez a figura, mit hoz magával, adott esetben fáradt-e, jó napja volt-e. Ezt nem feltétlenül fogja megtudni a néző, de a színésznek nagyon sokat segít” – árulja el, és hozzáteszi, az izgalom pedig addig tart, míg be nem lép a színpadra, ahol aztán annyira koncentrál, hogy az minden érzést, fájdalmat felülír.

 „Szerencsére ismerem a korlátaimat, a jelenlegi képességeimet. A furcsa arcszerkezetem, szigorú tekintetem és az alkatom miatt nem vagyok főhős típus, de nem is bánom, mint karakterszínész tágabb horizonton mozoghatok, és ezt nagyon élvezem” – folytatja, és hozzáteszi, nem én vagyok az első, aki megjegyzi, hogy nem mosolyog a tapsrend alatt.

„Nem feltétlenül mosolygom, mikor jó kedvem van, de majd próbálok odafigyelni, hogy ne vágjak szigorú képet” – nevet. Nagyon jólesik neki egyébként a nézők visszajelzése, hiszen mint mondják, a taps a színész kenyere. A győri teátrumi élet túlmutat a színház falain, Pingiczer Csaba részt is vesz szinte minden ilyen jellegű megmozdulásban.

 „Néhány éve lenéztem az Import Impró próbájára. Előtte nagyon sokat gyakoroltam már az improvizációt, viszont ezek a fiatalok annyira ügyesek, hogy másfél óra kellett, mire be mertem közéjük állni játszani. Az évek során az életem része lett, amint lehet, rohanok hozzájuk, mert nagyon jó csapat és rengeteget tanulhatok tőlük. Az improvizálás nagyon nehéz műfaj, ezáltal érdekes. Tavaly a színházban is elindult a GyőrBe-Ugró. Imádok improvizálni, ha sikerélményünk van, akkor a világ egyik legjobb dolga” – merül bele a színész, aki ezenkívül játszik még gyermekdarabokban a győri Hold Színházban, és részt vesz a Maszek színkörben is. A Stúdióban pedig ma már ő is foglalkozik gyerekekkel.

 „Nagyon jó látni, hogy létrejön egy közösség, és azt, hogy milyen csodálatos gondolatok vannak a gyerekekben” – fűzi hozzá. A függöny mögött az is kiderült Pingiczer Csabáról, hogy „film őrült”, napi kettőt-hármat is megnéz. Szenvedélye mélyre nyúlik, nagyapja mozigépész volt, így előbb tudott filmtekercset vetítőgépbe fűzni, mint beszélni. Az utóbbi néhány évben több amatőr filmben is feltűnt.

„Nehéz ma értéket előállítani, ezért a tehetséget nem szabadna gátolni. Ha megismerkedem egy tehetséges filmessel, aki nem tud pénzt adni, de tetszik az ötlete, akkor biztos, hogy elvállalom. Nagyon érdekel egyébként ez a világ” – árulja el, de azt mondja, a filmezés miatt nem menne el Győrből, hiszen minden ide köti. A jóslat 30 éves korára beteljesedett, nem tud élni a színház nélkül.

„Egy nagy család vagyunk, nem tudunk anélkül hazamenni, hogy be ne néznénk a büfébe, muszáj kilépni kicsit a munkából és megbeszélni a gondokat. Együtt lélegzünk, ezért mondhatják talán, hogy bohémak vagyunk.”