Kszel Attila a Só című darabról, ősmesékről és a színház felelősségéről
A klasszikus magyar népmesét a királyról, aki megkérdezte lányaitól, mennyire szeretik őt, mindenki ismeri. Kszel Attila író-rendező legújabb darabja azonban sokkal többet ígér egy hagyományos feldolgozásnál: a történet egy színházi társulat kulisszái mögött elevenedik meg, miközben izgalmas párbeszédet folytat Shakespeare Lear királyával. Az alkotóval a mesélés rítusáról, a TikTok-generációról és a valódi emberi értékekről beszélgettünk.
Egy álomszínház a színházban
Mi történik akkor, amikor egy mesét maguk a színházcsinálók mesélnek el a saját közegükben? Kszel Attila a Só történetét egy különleges keretjátékba helyezte: a darab egy társulat életébe enged bepillantást.
„Valaki megkérdezte tőlem, hogy miért pont színházi közegbe tettem ezt a mesét” – meséli a rendező. „Mert én mesélem el, és mivel én egy színházi közegben élek, és folyamatosan itt zajlik az életem, sokkal kevesebbet tudok a világ többi részéről, mint arról, ami a színházban, magában a házban, és az emberek, a színházcsinálók lelkében van. Ez nem konkrétan a mi színházunk, ez az álmaimnak egy színháza, egy várban, ahol nem tudjuk pontosan, hogy ma vagy holnapután játszódik a történet.”
A koncepció izgalmas része, hogy a színészek jórészt önmagukat játsszák – Maszi (Maszlay István), Pimpi (Ungvári István), Jáger Bandi saját nevükön léteznek a színpadon, míg el nem indul a mesélés rítusa, és ki nem bomlanak belőlük a karakterek. Egyedüli kivételként Rupnik Károly ölti magára Zoli bácsi, a portás szerepét.
Ősmesék és a kultúra fonala
A darab mélyebb rétegeinek megértéséhez egészen az ősi történetekig kell visszanyúlnunk. Kszel Attila egykori mestere, Ács János tanácsát követte, aki arra biztatta: ha témát keres, keresse az ősmeséket.
„Megoszlanak a vélemények, de nagyjából 70-120 ilyen történet van, ami olyan mélyről jön, és annyi számtalan variációja van, hogy nem tudjuk, honnan eredt. A kultúra nem lánc, a kultúra egy fonal. Folyamatosan új szálak tekerődnek bele, és ezt a hosszú szálat nem szabad elszakítanunk. A mi felelősségünk az, hogy a mesélés rítusát ne hagyjuk kihalni, mert az az embertől emberig való átadás.”
A Só is egy ilyen őstörténet, amelynek gyökereihez maga William Shakespeare is visszanyúlt a Lear király megírásakor. A rendező ezt az irodalmi párhuzamot is beemelte az előadásba. Célja azonban nem a tragédia színpadra állítása volt, sokkal inkább egy morális parabola megteremtése. Külön érdekesség, hogy évszázadokon át a világ nem is a shakespeare-i, hanem Nahum Tate Lear-átdolgozását játszotta, amelyben a főszereplők nem halnak meg – Attila darabja is ezt a „világosabb”, feloldozást nyújtó utat választja.
A gyerekekkel is lehet és kell is komoly témákról beszélni
A darab nem titkolt célja, hogy komolyan vegye a legfiatalabb nézőket is. Bár meséről van szó, az előadás olyan súlyos, húsbavágó témákat is terítékre tesz, mint az emberi leépülés dinamikája, a hatalom felelőssége és a megbocsátás próbája. „Szilágyi Domonkos költő mondta: kimondani az óriás keserűséget úgy, hogy a legtörpébb is értse” – fogalmaz a rendező a megfelelő formanyelvről.
„Akkor ér célba a darab, ha a picik megértenek valamit a Lear király tragédiájából, ami egy sokkal későbbi kulturális élmény lesz az életükben, és amikor középiskolában találkoznak vele, már lesz róla egy benyomásuk.”
Szembemenni a TikTok-generáció ritmusával
Egy olyan korban, ahol az emberek hajlamosak saját rendszereiket és technológiáikat csodálni az ember helyett, a színháznak óriási feladata van a humanizmus megőrzésében. A mesék ugyanis, még ha egyszarvúakról vagy beszélő állatokról szólnak is, mindig rólunk, emberekről mesélnek.
A rendező határozottan kiáll az elmélyülés mellett a felszínességgel szemben: „Gyűlölöm, ha egy emberi kapcsolatot annyival intézünk el, hogy lájk, lájk, hello, puszi. Ez elveszi az elmélyülés lehetőségét. A színház leültet, bent tart egy óra húsz percig, és nem tudsz elmenekülni a dolog elől. Igenis, rá lehet szoktatni a nyolc másodperces TikTok-generációt arra, hogy gyerekek, a világ sokszor nem rakható össze nyolc percben. Vannak dolgok, amikhez kell egy óra, hogy megértsd.”
A só és a szeretet metaforája
A történet végső esszenciája a szeretetpróba, a megbocsátás és a tisztánlátás képessége. A só motívuma tökéletes szimbóluma annak, amit az alkotók át szeretnének adni a közönségnek:
„Azt akartam elérni, hogy hatásosabban érkezzen meg a Só mondanivalója: a szeretet nem egy tacepao, nem egy transzparens és nem egy neonreklám. A szeretet egy annyira velünk élő dolog, ami nélkül – mint a só – nem veszed észre, hogy ott van, de ha nincs, akkor rögtön érzed. A békével is így vagyunk; fel sem tűnik, ha van, csak ha kitör a háború. A szeretet egy alaphelyzet, de vigyázni kell rá, hogy ne ürüljön ki tartalom nélküli formává.”
A Győri Nemzeti Színház új előadása tehát egy olyan intellektuális és érzelmi utazásra hívja a családokat, ahol a mesék varázslata és a színház őszintesége kéz a kézben jár.
