Csongor és Tünde

2015. december 29.

Vörösmarty Mihály:

drámai költemény szünet nélkül

Vörösmarty Mihály:

drámai költemény szünet nélkül

Csongor		SÁRKÖZI JÓZSEF
Tünde		TOMPOS KÁTYA
Ilma		MÓZES ANITA
Balga		FEJSZÉS ATTILA
Mirigy, Éj		GYÖNGYÖSSY KATALIN
Tudós, Kurrah		MASZLAY ISTVÁN
Fejedelem, Duzzog		TÖRÖK ANDRÁS
Kalmár, Berreh		PINGICZER CSABA
Ledér		BÁTYAI ÉVA
Égi hang		PÁPAI ERIKA

Jelmez		RÁTKAI ERZSÉBET
Szcenika		MÉHES TIBOR
Súgó		FENESI OTTILIA
Ügyelő		PÁSZTOR GÁBOR
Rendezőasszisztens		KSZEL ATTILA

Rendező		SZIGETHY GÁBOR

Bemutató:2010. október 09.19.00 óra KISFALUDY TEREM
Az előadás várható időtartama: 105 perc.

A Csongor és Tünde rejtély, amelyet lassan kétszáz éve próbálnak írók, irodalomtörténészek, színházművészek, esztéták, filozófusok megfejteni. Mese? Szerelmi románc? Színdarab? Filozófiai traktátus? Drámai költemény az emberi életútról? Csongor férfi: kincse nincs, hatalomra nem vágyik, a tudásról azt gondolja, valójában senki nem tudja, mennyit ér és mire jó. De küzd, harcol, verekszik: keresi a boldogságot. S boldog, amikor embert próbáló kalandok után megtalálja asszonyát, Tündét, s földi létükben, égi szerelemben örökre összeforrnak. Vörösmarty Mihály műve mese, szerelmi románc, színdarab, filozófiai traktátus: drámai költemény a szeretetben kiteljesedő emberi életútról.

A rendező ajánlása:

Életünk íve: nekirugaszkodás, emelkedés, egyre magasabbra és magasabbra, aztán lebegés fent, néha nagyon közel az éghez, egy pillanatig úgy érezzük: most tenyerében tart az Isten, zuhanunk, emelkedünk, újra le és újra föl, de már lassan távolodik az ég, egyre gyorsabban ereszkedünk, s ha okosak vagyunk, ha szerencsénk van, ha röpülés közben gondol valaki ránk, akkor puhán, ütközés nélkül, megbékélve érkezünk vissza a földre. Utunk fölfelé lassabb, hosszabb, lefelé rövidebb, gyorsabb. Fölfelé nehezebb, lefelé fájdalmasabb. A röpülés: küzdelem. Ott fent egy pillanatra, s lent – reméljük: örökre – béke. A röpülés íve: életünk kalandja. Hármas út és varázskör: élet-út, nap és éj, karjait az ég felé emelő, reménykedő ember. Az emberiség halhatatlan. Csongor ember: halandó. Állt a varázskörben, föllépett a hármas útra: röpülni, élni akart. Élt: röpült – és most, boldog-boldogtalan utazása végén visszaérkezett a földre. Karjában szerelme, Tünde, szívében szeretet, talán csak álmodja: fényárban ragyog körülötte az éjszaka. De boldogan emlékezhet mindarra, amit röpülés, (égig emelkedés, földre visszahullás) közben – emberi életében – átélt. Mindenre, ami megtörtént vele. Mindenre, amit kapott a többiektől. Mindenre, amit adott a többieknek. Mindenre, ami szerelem és szeretet volt az életében. Talán még ébren van, talán már álmodik. De röpült.

Szigethy Gábor