Šeiko Dance Company - White Lullaby / Fehér altató

Inga Kuznecova, táncos  “White Lullaby”:

Honnan jött az ötlet az előadáshoz, mi volt a legfőbb inspiráció?

Nagyon sok gondolatot ébresztett bennem általánosságban a gyerekekről az, ahogy felnőttem, és ahogy láttam másokat gyereket nevelni Litvániában. Sok család küszködik, hogy előteremtse a pénzt ahhoz, hogy a gyermekeiknek jobb életük lehessen, ami sokszor megy a család rovására. A pénzkeresés reményében sokan emigrálnak is, aminek következtében gyakran csak egy felnőtt tud a gyerekekkel maradni, ami fájdalmas a gyerekek számára. Mindezek pedig hatással vannak a mindennapi életükre, és a jövőjükre is, és ez nagyon szomorú. Így született meg a történet, amiről az előadásunk szól. a kis nyuszinak annyira hiányzik az anyukája, hogy folyton róla álmodik, vagy éppen elaludni sem tud miatta, és már nem tudja, hogyan kezelje ezt a helyzetet. Hiába van nagyszerű családja - tehén nagyi, és az imádnivaló kacsa szomszéd, akik gondoskodnak róla, mégis fájdalmat, dühöt, csalódottságot és kétségbeesést érez.  Az előadáshoz a legfőbb inspirációt egy altató adta, ami a kapcsolódás a kis nyuszi és az anyukája között. Mint egy közös emlék kettőjük között, amin keresztül kommunikálhatnak, főleg az álmokon keresztül.

A célközönség ismerete befolyásolja-e a művészi megnyilvánulás kifejezőeszköz rendszerét, mennyiben alkot másként a művész, ha tudja, hogy gyerekeknek alkot?

Amikor gyerekeknek készítünk előadást, nem kezdünk el azon gondolkodni, hogy vajon mi tetszene nekik, vagy hogyan tehetnénk számukra érthetővé. Ha Te magad érted, hogy miről beszélsz, akkor a gyerekek is értik. A legfontosabb a kerek egész, ami sok apró részből áll össze, amiknek jól kell működniük egymással - koreográfia, zene, képi világ, jelmezek, karakterek és a cselekmény, ha szükséges. Természetesen olyan dolgok, amik egy ötévesnek tetszenek, nem feltétlenül működnek kilenc éveseknél. Sok esetben a gyerekeknek készített alkotások intuíciókon alapulnak, és nem mindig pontosan úgy alakulnak, ahogy előre eltervezzük. Az a nagyszerű abban, amikor gyerekeknek adunk elő, hogy mindig kapunk válaszokat az előadás közben, vagy az előadás után. Ha tetszik nekik valami, ha viccesnek találnak valamit, ha azt gondolják butaság, vagy szomorú, vagy nem értik - tudatni fogják veled.

Agnija Šeiko, művészeti vezető, a “Fehér Altató” koreográfusa:

Miként zajlik a nézői reakciók vizsgálata, az új generáció szokásai; online jelenlétük miképpen befolyásolja a színház műfaját?

Előadás után mindig szoktunk beszélgetni a gyerekekkel arról, hogy mit láttak, mit tapasztaltak, hogy élték meg a látottakat. Néha tényleges párbeszéd formájában, néha rajzolás, vagy játék formájában. A gyerekek nagyon nyitottan beszélnek, és osztanak meg gondolatokat.  Amikor elkezdünk egy előadáson dolgozni, meghívunk gyerekeket a próbára és meghallgatjuk a visszajelzéseiket. Figyelembe véve az észrevételeiket formáljuk és fejlesztjük az előadást. Azt vettem észre, hogy nagyon nehéz fenntartani a gyerekek figyelmét, ha drasztikusan változnak a helyzetek, hogyha a képernyőn látható cselekmény nagyon aktív, nem tudják beazonosítani elég gyorsan ami történik, a játékokban, filmekben, vagy épp a TikTokon. Viszont ha érzékeny témákról beszélünk a színpadon, akkor figyelmesen hallgatnak. Remélem, hogy megtanulnak a pillanatban élni. Az előadásainkban beszélünk összetett, fájdalmas témákról is, nem a “hűha” effektusra utazunk. Ha a gyerekek érzik, hogy valódi és őszinte vagy, akkor figyelnek. Ez persze nem olyan egyszerű.

Hogyan változik a gyermek-és ifjúsági előadások alapanyaga? Mennyire van szó szimpla adaptációról, és mennyire vannak hatással az alkotói folyamatra az adott korosztály aktuális problémái?

Nem is igazán értem, hogy milyen az, ha csupán szimpla adaptáció történik. Sosem veszek könyv adaptációkat a gyerekeimnek, mindig a teljes változatot olvassuk, amelyekben gazdag szókincs, és különleges cselekmény van. Amikor tánc előadásokat készítünk figyelembe vesszük azokat az értékeket, amik mentén a modern generáció éli az életét. A tánc könnyebbé teszi, hogy bonyolult problémákról, és megfoghatatlan szakaszokról beszéljünk. De  “A három kismalac” jellegű előadások ideje egyértelműen elmúlt. Nagyon fontos, hogy teljesen egyenlő alapokkal szólítsuk meg a fiatalabb generációt. Illetve, hogy megtaláljuk a módját, hogy ne oktatni próbáljunk, hanem beszélni a dolgokról. A mai gyerekek tapasztalásai egészen mások, mivel a virtuális világban élnek, és a határok teljesen elmosódnak. Ebben a helyzetben a felnőttek már nem mindentudók. De a látszat ellenére, a gyerekeknek erősnek kell látniuk a felnőtteket, és látniuk kell, hogy szeretnének dolgokat megosztani velük. Ezért olyan előadásokat csinálunk, amik a legösszetettebb kérdésekre keresik a választ.

Hogyan alakítanak ki kapcsolatot az adott korosztállyal, mik lehetnek a fő kapcsolódási pontok?

Látom őket. Ez nagyon fontos. Hihetetlenül fontosak számomra, és ezt érzik. Érzékelik, ha fölényesen közelítjük meg őket, és olyankor nem történik meg az egymásra hangolódás. De ha tisztelettel és szeretettel közeledünk feléjük, akkor kialakul a kapcsolódás. Mindemellett próbálunk olyan témákat találni, amik közelebb hoznak egymáshoz. De a legfontosabb, hogy ne úgy beszéljünk hozzájuk, mintha ők semmit nem értenének. Csakis akkor lehetséges kapcsolódni hozzájuk. Ha a teljes képet látjuk. A tánc egy nagyon tudatos dolog, néha mozdulatokkal olyan dolgokat lehet elérni, amiket szavakkal nem. A látvány és a zene szintén nagyon fontos. De nem azért vagyunk, hogy elkényeztessük a közönségünket, mi valódi hatást és mélységet keresünk.

Inga Kuznecova, dancer of “White Lullaby”:

Where is the idea of the show/play coming from? What was your main source of inspiration?

Growing and seeing people raise their kids in Lithuania is bringing a lot of thoughts about children in general. A lot of families are struggling earning money for their children's “better life” which quite often becomes a curse of the family. Emigration and trying to collect money leaves the family with one grown up, which is painful for the kids. These things affect children's daily life and future, which is really sad. That's how the story of performance came to reality. Kid rabbit is missing his mother so much, dreaming of her or even can’t fall asleep and doesn’t know how to deal with it anymore. Even though he has an amazing family - his grandmother cow and lovely neighbor duck, who are taking care of him, he is going through this whole scale of different feelings like pain, anger, disappointment and despair. The inspiration of the performance became a lullaby, which is a connection between rabbit and his mother. It’s like a memory of what they had together and what they can communicate through, especially in the dreams.

Does the fact, that you know exactly who your target audience is, affect the way you express your art? How much difference does it make, to create something especially for children?

 When we create for kids we don’t start to think what kids would like or how to make it understandable for kids. If you understand what you are talking about, usually kids understand it too.The most important thing is the whole piece, which is made of small puzzle details which should work together - choreography, music, scenography, costume, characters or plot if needed. Of course, some things that a 5 years old would appreciate might not work for 9 year old children. Quite often creations for kids go with intuition and it doesn’t necessarily work as it was planned. It is great with performances for children that you always get answers during or after the show. If they like something, if it’s funny, if it’s stupid or sad or not understandable - they will let you know.

Agnija Šeiko, artistic director and choreographer of “White Lullaby”:

How do you examine feedback from the audience? How do the habits of the new generation, such as massive online presence affect the existence of the theaters?

After performances, we always talk with the children about what they saw, experienced, lived through. Sometimes we do it in the form of a conversation, sometimes in the form of a game or drawing. Children speak and share openly. When creating new works, we invite groups of children to rehearsals and listen to their feedback. Taking into account the observations, we change the performance, improve it. I notice that it is very difficult to keep the children's attention when the situation changes drastically, when the action on the screen is very active, it does not allow them to identify what is happening quickly in games or movies, or just on Tik Tok. However, if we talk about sensitive topics on stage, children listen attentively. I hope they are learning to live in the moment. We also talk about complex, painful topics, we do not aim for the wow effect. When children are sensing that you are “real”, they listen. But it is not easy.

How do the fundamentals of a play, created for children (and the youth) change? How much of the creation process is based on simple adaptation, and how much do the everyday lives, and the current problems of the youth affect it?

I don't even understand what a simple adaptation is. I never buy adaptations of books for my children, we read full versions. Where there is rich language, extraordinary plots. When creating dance performances, we take into account what the modern young generation lives by. Dance makes it easier to talk about difficult issues, intangible states. But unequivocally, the time of “The Three Pigs” performances for children has passed. It is necessary to talk to the younger generation on a completely equal basis. And to find a way not to moralize, but to talk. Children and youth in the era of the virtual world and the disappearance of borders have a completely different experience. Grownups can no longer be in a position of omniscience. But no matter how it looks, children need to see adults being strong and willing to share. Therefore, we create performances in which we seek answers to the most complex questions.

How do you connect to children and young individuals? What are your main ways of connection?

I see them. It is very important. They are extremely important to me and it translates. They sense when you speak from a position of power and then the meeting doesn't happen. But if you share out of respect and love, they engage. We are also looking for topics that bring us closer together. But the most important thing is to not talk to them as if they don't understand anything. Only then is connection possible. If we see the whole picture. Dance is a very subconscious thing, sometimes it is possible to reach with movement where words cannot reach. Visuals and music are also important. But we are not here to indulge our audience, we are looking for impact and depth.